Kiállítás – Seres László: Korai művek – MissionArt Galéria
Nos, ez az az önéletrajz, amelynek ismeretében senki nem rohan egy kiállításra. Művésztelepen felcseperedni, nagy nevekkel fraternizálni, aztán évtizedekig sem a nagy nevek, sem a papa ismertségéig el nem jutni nem jó ajánlólevél. A hatvanas években disszidálni, de hazatérve a magyar úzust semmibe véve, ebből erkölcsi-egzisztenciális tőkét nem kovácsolni – egyenesen több mint gyanús. Végül, ha a kiállító festő restaurátorként végzett egykor, sőt sikeres restaurátor, ráadásul Indiában – hát nincs ennél több hendikep, hátrány, amellyel egy festészeti tárlat elindulhat.
Meg kell bocsátania a hatvannégy éves Seres Lászlónak a bevezető felsorolást, mert tudnia kell, hogy valóban a fenti dogmák ellenében rendezett kitűnő kiállítást. Harminc-negyven éves műveiből. Az meg már MissionArték profizmusát bizonyítja, hogy fölfedezték ezt a zárványt, mélykutatásról lévén szó, inkább telért, és feltárták, azt hiszem, ez az ideillő szó, a hazai absztrakció hasznosítatlan értékét. Csupa nonfiguratív lapot látunk a Falk Miksa utcában, egyenletesen sokfélét 1963 és 1979 közötti dátumokkal. Az előbbiek, a korábbiak jobbára tus-papír monokrómok, törékeny jelek törmelékének, spirálban ismétlődő ecsetfutamoknak és forgácsszerűen röppenő rajzgesztusoknak biztos és meggyőző rendszerei. A francia Michaux és az ugyancsak francia Mathieu vitte diadalra akkortájt, nem sokkal korábban a szálkásan és olykor oldottan felvitt tusrajzzal, festőbravúrral és festőfesztelenséggel a tasizmust fedezte fel, Európában immár sokadszor a Távol-Kelet kalligráfiáját.
S ha már példanevek: az akciófestészet, Jackson Pollock még mindig fekete-fehér csorgatásai, felületet elárasztó gesztusjelei is magyarázatként szolgálhatnak ekkortájt. A mű címe is Long Island, noha elkerülhetetlen még egy párhuzam, mert az akció éppúgy artisztikumba fordul, mint akkor idehaza Korniss Dezső műtermében. Aztán a hetvenes évekre a lapok kiszínesednek. Vakfeketéből oldódó, szép lavírozott gesztusokat még ebben az évtizedben is találunk, de egy Vázlaton a sok közül a páccal húzott barnás írásjelek óvatos zöldbe fakadnak ki, s egy másikon, ugyancsak hetvenkettőben, a sötét (talán diófa?) pác elágazások fodros, győztesen zöld formákat hajtanak.
Azt kell látnunk, hogy a hányatott pályájú és akkor mindenképpen ismeretlen Seres biztos nonfiguratív piktúrát alkotott. És a hátteret, a környezetet is látnunk érdemes, azt, hogy ez a kiegyensúlyozottság, ez a kiérlelt magabiztosság akkortájt kevés nonfiguratívnak adatott meg errefelé. Hatvanas évek második fele – hetvenes évek eleje: a modern magyar művészet még a csatáit vívja éppen, és az ütközetek nyoma ott van a műveken. Kiváltképp ott kell lennie egy olyan műformában, amely akkor már fél évszázada nem volt itt legitim. Mert ha lemondunk az önigazolásról és az önáltatásról, tudomásul kell vennünk a kritikus Bálint Endre kemény mondatát kilencszáznegyvenből: “Vajda Lajos az egyetlen értékes magyar absztrakt festő.” S ha időközben hazatér Martyn, ha kiteljesedik Korniss, a hátrányos múltú és helyzetű magyar nonfigurativitás legalábbis zaklatott, legalábbis egyenetlen többségében.
Nem tudni, mi adhatott biztatást és magabiztosságot az akkor huszonöt-harminc éves Seres Lászlónak. De az bizonyos, hogy kételyektől mentes, türelmetlen túlzásoktól megszabadult, eminens igyekezeteknek nyomát sem mutató szép festészetet teremtett. Nem akarta megváltani a világot, nem is váltotta meg, de a fenti, jobb leírókészséget pótló utalásoktól független műveket komponált. Már az 1964 évszámot viselő, minden valószínűség szerint pálcikával rajzolt kínai tus Kompozíció is bonyolult, lendületes, egyszersmind foszlós-megengedő, ám egészében biztonsággal
A nap kritikája
Rózsa Gyula| Népszabadság| 2009. február 25.|
