Rövid önéletrajzodban írod, hogy te szinte beleszülettél a művészetbe. Papád festőművész volt, ő tanított téged rajzolni?
Nem, valójában soha nem tanított. Talán egyetlen egyszer, amikor főiskolára kellett mennem, tanulmányt kellett rajzolni, valami lavórt, vagy mit, korábban sose rajzoltam tanulmányt. Innen maradt meg bennem, hogy az ellipszis az nem szilvamag, erre emlékszem. Tehát valójában engem ő sosem korrigált, de hát nem is csináltam olyasmiket, amiket lehetett volna, csak mikor mentem a főiskolára, előtte pár héttel.
És miket rajzoltál egyáltalán? És mikortól?
– Az általánosban már intenzíven rajzoltam, akkor jártam Lukovszkyhoz (1 Lukovszky László…) például, de különben ilyen picassós dolgokat csináltam. Például nyolcadikos koromban absztrakt rajzokat a rajzórán, amik szerencsére tetszettek. Köteles tanár úrnak.
48-ban költöztünk át Miskolcra.
És papád érdeklődött, hogy mégis miket csinálsz? Ha nem is korrigált, megnézte általában miket rajzolsz?
Általában nem, legalábbis nem rendszeresen, de emlékszem, az első olajképemet bekeretezte és föltette a falra. Inkább csak rajtam tartotta a szemét, de nem irányított. Sokkal jobban irányítottak az itteni művészek, első sorban Lenkey. (2 Lenkey Zoltán…) Ő pont szemben lakott velünk, minden nap ott töltöttem náluk pár órát, apám már le is szidott, hogy –Már úgy is gesztikulálsz, mint Lenkey!
Aztán 63-ban érettségiztél, ebben az időben már jártak Kondorék Miskolcra ugye?
Igen, én kb. harmadikos gimista koromtól kezdtem intenzívebben foglalkozni a grafikával, Kondor tanított a rézkarcra, a litográfia technikájára, ilyesmi. Ez nem volt nehéz, a művésztelepen laktunk, ők pedig itt dolgoztak rendszeresen, abban az időben állandóan a telepen lógtam. Tóth Imre volt még itt akkor, emlékszem Zoli egy kis lyukban lakott, nem volt se wécé, semmi. Már volt családja, de ott húzott ki egy évet vaskályhával. Imádta az árnyékokat, mindig mutatta, milyen szép egy macskának, vagy a kályhának az árnyéka. Ő akkor nemrég végzett a Főiskolán, a diplomamunkája színes rézkarcokból állt, emlékszem az egyik József Attila: Levegőt! C. versét illusztrálta, illetve talán a többi is mind József Attila illusztráció volt.
Akkor már itt volt a litó gép is a telepen, kik dolgoztak rajta?
Rendszeresen Csohány (3 Csohány Kálmán…), Zoli, Feledy, meg persze Kondor. Azt hiszem nem zavarta őket, hogy én ott lebzselek körülöttük, látták, hogy érdekel, és amit csináltam, az tetszett nekik. Kondor Lenkeyvel volt nagyon jó barátságban. Itt készült Kondor „Falra köpni tilos!” litója, ami magát Lenkeyt ábrázolja, illetve az ő felirata volt a falon ez a szöveg. Én ebben az időben csináltam egy rézkarc sorozatot, kisméretű tájakat, fejeket, ezek részben geometrizáló munkák voltak, részben Kondor hatását mutatják. Ekkor már ismertem sok mindent a rézkarcról, hogy működik a salétromsav, ami szétviszi a vonalat, hogyan mar a vas klorid, ami inkább mélyíti azt, milyen a vakfolt, stb.
Azért ez érdekes lehetett, hogy ezeket nem iskolában tanultad meg, hanem ilyen emberektől szórakozásképpen.
Igen. Leginkább Lenkeyvel voltam haverságban, időnként sokat ittunk, főleg amikor fent voltunk Pesten Samunál (Kondor Béla). Zoli megtanított inni, mikor kell mély levegőt venni, hogy nem árt mellé az uborka, vagy egy kis alma. Zoli szeretett járni Bulgáriába, ott ugye főleg a konyak ment. De hát Samu is ivott szépen.
Kondornál többször jártunk a Bécsi utcában, érdekes, hogy olyan üres volt a műterme, nem tudom hol volt az a sok melója. Volt a hatalmas tér, a műterem, benne egy kis orgona, aztán a kicsi hálószoba, az volt úgy a belakottabb rész. Két nagy, félíves rajztábla fel volt függesztve a plafonra, zsinóron lógtak le, vízszintesen, mintha polcok lettek volna, ezeken készítette a repülőmodelleket. Akkor, 63-ban kapta meg a miskolci grafikai biennálé nagydíját, és amikor ott voltunk egyszer, éppen kisollóval vágta a „Valaki önarcképe” című művét, erre emlékszem.
Amikor Miskolcon volt Lenkeynél, sokat dumáltunk. Volt a sarokban az a presszó, a Művész presszó, ott ültünk és jött Gyula, mármint Feledy. Én ugye inkább Kondor és Lenkey hatása alatt voltam, ezért elkezdtem kioktatni Gyulát, pedig nem mondom, hogy nem tetszett amit csinált, de hát teljesen más mentalitás volt nekem mint Zoli és Samu. Ő Krakkóban végzett és hozta magával ezt a lengyel grafikai vonalat, ami azért mégis új volt itthon.
1963-ban érettségiztél, elsőre nem vettek fel a Főiskolára, ezért egy évig a rézkarcnyomdában dolgoztál.
Igen, a képcsarnoki dúcokat nyomtuk, napi 100 db simán megvolt. Általában 200 példányban készültek a nyomatok, ez csak úgy lehetett, hogy megacélozták a dúcokat, így kibírtak ilyen példányszámot. Amikor be kellett jönni szignálni a nyomatokat, a művészek gyakran írták alá egymás helyett a nyomatokat, én is többször Lenkey Zoli helyett. Ez azért elég volt, 200 példányban! Egyszerűen nem akartak bejönni ilyen borzasztó munkára.
A nemrég elhunyt Kaufman Ágota, Kondor első felesége is mesélte, hogy természetes volt ez, a művészek felváltva, egymás helyett is aláírták a képcsarnoki nyomatokat, de Kondor esetében ezt gyakran a családból végezte el helyette valaki. Érdekes kérdés itt az eredetiség, hiszen ebből a szempontból mi tekinthetünk eredeti nyomatnak: amelyiket saját maga nyomta otthon, a saját gépén, elvégezve a dúccal és a papírral a szükséges műveleteket, de mondjuk már lusta volt aláírni, vagy az a képcsarnoki nyomat, amit egy gépmester nyomott, viszont bement és aláírta a lapokat. Ez érdekes.
Igen, aztán jól ismertem még Rékassyt (4 Rékassy Csaba…) többször voltam fent nála is, aztán Csohánynál is, ez érdekes volt: olyan tüchtig rend volt a lakásában, hogy ott biztos egy rajzot sem lehetett volna csinálni, pedig hát ő is egy bohém ember volt, ez nem tudom hogy lehetett. Vele általában a Népköztársaság útján lévő Tokaji borozóban ittunk, ő a bort szerette, én meg mint gimnazista, mentem velük.
A rézkarcnyomda után aztán felvettek a főiskolára.
Nem, ekkor még mindig nem vettek fel, viszont be kellett vonulnom katonának. Hát ez nem nekem való volt, kifogtam a leghülyébb őrmestert, aki hozzám, mint egy viszonylag értelmes arcú emberhez, kivételesen vadállat volt. A katonaság idejére három tél esett. Az első télen a kiképzés, nagyon kemény volt, ráadásul a nyugati határon voltam, ahol mindent még komolyabban vettek. Sok dolog a kegyetlenség határát súrolta.
És amikor „szabadultál”, már föl voltál véve?
Akkor vettek fel. Én festőszakra adtam be a jelentkezésemet, de végük restaurátornak vettek fel. Emellett persze ugyanúgy a festőkkel együtt jártam Szentiványi osztályába. Főleg a stúdiumokat rajzoltuk, nekem, aki teljesen máshoz volt már szokva, ez enyhén szólva nem volt egy inspiráló időszak.
Ez is közrejátszott gondolom abban, hogy két év után disszidáltál. Ez hogy történt?
Közrejátszott ebben egy szerelmi csalódás is, de azt hiszem több dolog is volt. Ugye ebben az időben már jöttek az új hullámos filmek, láttam az összes Antonioni, Fellini, Truffaut, filmet, amit csak lehetett és hát ezek elég erős kulturális lökést adtak egy elinduláshoz. A Nagyvilágban megjelent írások, Ionesco, Beckett szövegei, sok Kafkát olvastam akkor, Rimbaud a kedvenc költőm volt. Ehhez képest itthon akkor minden elég sivárnak tűnt. A gimnazista évek alatt Lenkey és Kondor inspiráltak és egy állandó kulturális közeget is jelentettek, ez a főiskolán megszűnt, már nem volt meg. Lehet, hogy nem találtam meg azokat a köröket, amiket kellett volna. Az első évben együtt kezdtem Máger Ágival (5 Máger Ágnes…), ő ugyan abban a kollégiumban lakott, mint én, ott találkoztam először vele. (Most műterem szomszédok vagyunk.)
Na és hogy szántad rá magad a disszidálásra?
Tulajdonképpen nem is nagyon akartam, de nem voltam kiegyensúlyozott, nem voltak igazi céljaim, mint korábban. A dolog úgy történt, hogy Szüts Miklósnak, aki a haverom volt akkor, volt valami pap rokona, akitől kaptunk egy meghívó levelet és emellé vehettünk a magyar államtól 5 dollárt, amiből aztán ki tudtunk menni Bécsbe. Látogató útlevéllel. Miklós visszajött egy hét múlva, én meg elkezdtem érdeklődni milyen lehetőségek vannak. Hamarosan kaptam egy újságárusi állást, majd nem sokkal később egy borpalackozó üzemben kezdtem dolgozni. Itt sok magyar volt, majd mindenki folyamatos delíriumban természetesen, egy ilyen helyen, a hétvégére plusz még mindenki kapott egy üveg ingyen bort. De a lényeg az volt, hogy mivel volt állásom, nem kellett lágerbe mennem. Röviden összefoglalva: éppen Bécsben volt egy nagynéném az USA-ból, akinek a segítségével három hónap múlva kijutottam az Államokba. Ő jótállt értem, szerzett munkahelyet, ilyesmi. Ott voltam hát, és újra egy feladat előtt, inspiratív közegben, volt mit megoldani.
Még maradjunk ott, hogy leszállt a géped amerikában, te kiszálltál. Mihez kezdtél?
November volt, az adva volt, hogy a rokonomék által intézett állást el kell foglalnom. Ez Connecticut államban volt egy kisvárosban. Itt egy csavargyárban kezdtem dolgozni, gyakorlatilag nulla angol nyelvtudással. Ez mégis azért volt lehetséges, mert a munkám annyi volt, hogy lemérjem az emberek teljesítményét, túl sokat nem kellett kommunikálni.
Na most a nagynéném a Yale Egyetemen talán takarítónő volt. Ez közel volt hozzánk, ott volt egy rajzszakkör, ahova párszor eljártam. Végigdolgoztam a telet, jött a tavasz, gondoltam most már ideje változtatatni valamit. Angolul már tudtam mi a cigaretta, mi a kenyér, így amikor jobb idő lett, bementem New Yorkba azzal az elhatározással, hogy a megspórolt 900 dollárral elleszek egy darabig, aztán majd meglátjuk.
És mi volt a célod? Vagy inkább terved?
Konkrétan semmi tervem nem volt, csak a változtatás szándéka. Az első lakásom az East Side-on volt, a puerto ricoi negyedben. Ott tudtam meg, hogy a híres musical, a West Side Story, tulajdonképpen nem ott, hanem itt játszódott. Hamarosan lett egy vietnámi háborús veterán haverom, Brett, rajta kívül senki, illetve nemsokára megismerkedtem egy Gross nevű festővel, aki már ott élt egy ideje, a felesége művészettörténész volt. Nekik loftjuk volt, ez már akkor nagy divat volt ott a művészek körében, hatalmas egy tér, nagyon impozáns volt. Három hét múlva, amikor egy éjjel nem voltam otthon, feltörték a nagy vaspántot az ajtómon, látszott, hogy egész éjjel keményen dolgoztak rajta. Persze a lakásban gyakorlatilag nem volt semmi, de gondoltam megint váltok egyet, amúgy ezt már javasolta a sarki zöldséges néni is, mert mint ő is mondta, veszélyes volt az a környék.
Már nem is emlékszem kinek a révén, de valahogy kikeveredtem Long Islandre, a hippikhez, ahol aztán hosszabb ideig maradtam, ez volt életem egyik legszebb időszaka. Egy nagy üres házban laktunk, fiúk, lányok, este gitár és kábítószer. Mint a filmekben.
Ekkor még volt valamennyi pénzed?
Nem. Már nem, de minden szombat éjjel elmentem a dokkba dolgozni és ott kerestem 50 dollárt, ami nekem elég volt egy hétre. Kábítószert soha nem vettem, mert azt mindig adtak, úgyhogy arra például nem kellett költeni.
-Itt kb 1969 nyarán vagyunk?
Igen. Azon a nyáron volt Woodstock. Emlékszem, mondták a fiúk, hogy mennek valami fesztiválra Woodstockba, akkor persze nem tudtam, hogy ez mi lesz ez, mondtam én nem megyek. Éppen valami nagy, három napos gondolkodásban voltam, nem tudtam leállítani az agyamat, pedig már dög fáradt voltam. Fantasztikus légkör volt, nagy feeling. Egyszer volt egy hippi húsvét a Central Parkban, óriási tömeg volt, ráadásul napfogyatkozás is, marihuana, meg minden. Körül volt véve rendőrautókkal a park, de egész nap nem volt semmilyen provokáció egyik oldalról sem. Ott megérezhette valaki milyen a szabadság. Amikor visszamentem 1993-ban az USA –ba, akkor Amerika már nem is hasonlított arra, ami korábban volt, az egy különleges időszak lehetett.
Ezen a nyáron volt, hogy a már említett festőtől, a Grosstól kaptam valami levlapot, (közben ő a nevét Grass-ra módosította, ami viccesen a marihuánára is utalt) –a felesége írta, hogy miért nem próbálok elmenni a Cooper-be. Ez egy nagyon híres és magas színvonalú művészeti egyetem New Yorkban. Végül is ő vitt el oda, ahol mondtam, hogy harmad évre szeretnék jelentkezni, mert Magyarországon már jártam két évet nappalin.
És már eleve vittél ki valamilyen papírt magaddal az itthoni tanulmányokról?
Á, dehogy, éppen ez volt a fura és szokatlan, hogy ott elhitték amit mondok. Adtak egy papírt, hogy írjam le mit tanultam itthon, és milyen osztályzataim voltak. Látszott rajtuk, meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg nem mondanék igazat valamiért. Ajánlották, hogy vigyek egy ajánlólevelet Szalay Lajostól aki akkor éppen New Yorkban lakott, meg hogy csináljak rajzokat, egy-két képet és ekkorra meg ekkorra adjam be hozzájuk. Végül is akkor kezdtem el újra rajzolni és festeni egy elég hosszú szünet után. A rajzokat azokat láttad, miket csináltam, ezek itthon vannak, de a képek nincsenek meg, azokat nem hoztam el. Akikor nekiálltam festeni, gőzöm nem volt mi fog kijönni belőle. Két képet festettem, az egyik ilyen kis apró pontos volt, tehát tenyérnyi foltokból, push & pull módon készült. Ezt a kifejezést egy Cezanne-ról írt angol könyvben olvastam ott kint. A másik képnek érdekes a sztorija: valamelyik este hasist szívtunk (szerintem ez a legjobb kábszer, ettől olyan kedves a világ) és este feltettek a srácok egy madzagra valami neylont, amit meggyújtottak és ilyen lecsorgó tűzcseppek este le róla a földre. Ez olyan szép volt, hogy a festéskor ehhez az élményhez akartam kapcsolódni, ezekből születtek később a „hurkás” képek. Volt egy harmadik képem is, ez az a karton volt, amin a színeket festés közben kipróbáltam, illetve kevertem, vagy kitörtöltem az ecsetből és jött a Grass és az tetszett neki a legjobban. Na ennyit a tudatosságról, persze az ember automatikus gesztusaiban sok mindent elárul magáról és arról ami benne van, szinte semmit sem teszünk véletlenül. Aztán később mégsem ezt, hanem a két „komoly” képet vittem be a Cooperbe.
Ekkor jártál már galériákba kiállításokat nézni? Egyáltalán volt-e fogalmad hol vagy és mi vesz ott körül abban az időben?
Persze, ezzel a sráccal sokat jártunk a galériákba, emlékszem, furcsa volt, hogy csak egy-egy nagy kép volt volt a falakon, olvastam a művészeti magazinokat, -ezek még ma is megvannak-, szóval láttam mi történik. Abban az időben már virágzott és híres volt a New Yorki Iskola, bár ezt inkább már csak itthonról láttam, a későbbi főiskolás években.
Úgy érezted, hogy megtaláltad azt amiért kimentél?
Hát, amikor elmentem nem tudtam mi vár majd rám, inkább a hiány hajtott és nem egy cél. Végre újra volt és éltető, inspiratív közeg, amiben jól éreztem magam. Felvettek a Cooperbe, végül is a két képet, meg vagy tíz rajzot adtam be, a Grassnak tetszőt kidobtam a kukába, ja és itthonról vittem néhány rézkarcot magammal, azokat is. A Cooper egy alapítványi iskola, az első 10 között van az államokban, ma is működik, egy nagy, komoly intézmény. Háromszáz jelentkezőből engem és egy japán srácot vettek fel, elég boldog voltam. Rögtön adtak 800 dollár ösztöndíjat, -ez egy fél évre szólt-, de szereztek lakást is közel a sulihoz, a 9. utcában. Ráadásul ez volt a fő hippi központ is akkoriban.
Mivel még mindig nem tudtam rendesen angolul, a tanszékvezetőm olyan rendes volt, hogy suli előtt minden reggel 7-kor várt a szobájában és tanított angolra. Mindezt persze ingyen, szóval nagyon megható volt ez a gondoskodás.
És hogy folyt az oktatás? Minden nap bejártál?
Majdnem. Felvettem a sokszorosító grafikát mint tantárgyat, akkor már ment a scinprint, a szitanyomás, ezt itthon nem ismertem még, ezt ott tanultam meg. Amikor megkaptam az első szitavásznat a kereten, azt hittem ezt ki kell vágni, mintha linó lenne, na ki is vágtam, ollóval, szépen. Mikor meglátták, ott röhögtek, mert ugye csak az átvilágító fóliát kellett volna kivágni. Fotózás is volt, de az nem annyira a szitázással kapcsolatban. Volt olyan feladat, hogy kint parkban kellett valamit firkálni, aztán naponta fotózni, hogyan tűnik el az aszfaltról.
Ebben az időben volt egy hatalmas primitív művészet kiállítás a Metropolitenben, ez nagy élmény volt. Emlékszem, az inkák voltak rám nagy hatással, ezek sokkal szellemibbnek tűntek mint az óceániai vagy afrikai dolgok. Tőlük főleg domborművek voltak kiállítva. Aztán volt egy hatalmas New Yorki Iskola kiállítás vagy húsz teremben, ez szellemileg nagyon közel állt hozzám de egyúttal össze is zavart. Ott és akkor láttam először Pollockot, Willem de Kooninget, Gottliebet, Robert Motherwellt, Franz Kline-t, Stillt, Barnett , Newmant , Rothkot. Bár nem állt tőlem messze, de nem tudtam én hogy férek ebbe bele, hogy folytassam tovább, furcsa volt, hogy szinte magamtól és eléggé hasonló képeket csináltam. Amikor vonalas dolgokat kezdtem el csinálni a kiállítás után, a tanárom mondta, hogy menjek vissza, nézzem meg újra a Morris Louis-t na az vagyok én. Na és akkor visszamentem, megnéztem és láttam hogy neki mennyire lágy és finom munkái vannak.
Milyen más, meghatározó benyomások értek még abban az időben, miket láttál, milyen közegben mozogtál?
Sok rövidfilmet láttam, kísérleti filmeket, aztán ilyen egyszobás színdarabokat, amikor ott ültünk, ahol a színészek is játszottak. Tehát ezeket a dolgokat nem áttételesen, folyóiratokból vagy hírekből ismertem meg, ez a szellemi légkör ami körül vett, az maga a valóságában volt jelen. Most, mikor itt előveszem az akkori amerikai művészeti magazinokat, azokat a művészeket és eseményeket látom mint történelmet, amiket akkor közvetlenül megéltem.
Milyen érzéseid voltak ebben a helyzetben, képes vagy labdába rúgni egy ilyen mezőnyben?
Nekem soha nem voltak ilyen érzéseim és ilyen kételyeim. Például említettem, hogy kivittem magammal néhány még itthon készült rézkarcomat. Amikor egyszer nem volt pénzem, bementem egy galériába velük, ahol sokszorosító grafikák voltak kitéve a kirakatba, Picasso, Dalí, meg ilyesmik. Hát megnézte a nő, mondta, hogy ezek tetszenek, de egyrészt ne filctollal írjam már alá őket, hanem ceruzával, másrészt nem tud velem foglalkozni, mert nem ismer. Amikor említettem, hogy hova járok egyetemre, akkor rögtön ajánlotta, hogy menjek a tanáromhoz, és kérdezzem meg, mennyi az árfolyamom, de aztán nem lett az egészből semmi, csak egy ilyen próbálkozás volt.
Volt-e kapcsolatod a családoddal?
Igen, sok levelet írtam és sokat kaptam, főleg anyámtól, aki néha tényleg furcsa dolgokat írt és azt hittem, úgy éreztem, hogy nagy baj lehet vele, mert nagyon félt engem, esetleg beteg lesz, és hát erős lelkiismeret furdalásom volt. Egy éjszaka végig azon gondolkoztam, hogy vajon megéri-e ez az egész az ő egészségéért, vagy nem. Aztán úgy döntöttem, hogy nem éri meg, és elhatároztam, hogy hazajövök, de azért még végigcsináltam azt a tanévet. Már nem voltam olyan lelkes, bennem volt a lemondás, hogy ott hagyom a sulit. Beadtam a követségre a kérvényt, hogy amnesztiát kérek és hazajövök, és ami furcsa, hogy ezt meg is kaptam.
Bejelentettem a Cooperben, az iskolában, hogy befejezem és hazajövök, erre mi történt, két hét múlva megkaptam az amerikai hadsereg behívó parancsát. Hiába nem voltam amerikai állampolgár, de menekült státusom volt, már megvolt a munkavállalási engedélyem és ez már kötelezettségekkel is járt. Ez ugye azt jelentette, hogy a suli azonnal értesítette a bevándorlási hatóságokat mi a szándékom. Mondhatom nem voltam túl lelkes, megint elkezdtem vacilálni, tudtam, hogy ha most elmegyek, már nincs vissza, nem nagyon tudtam mit csináljak. Végül is elindultam San Franciscoba stoppal, hogy eltűnjek a szemük elöl. Mondtam a haveromnak, hogy küldje vissza a behívót, mert már elmentem innen és nem tudtam átvenni a levelet. Friscoban aztán kerestem munkát, mosogattam egy pizzériában pár hónapig. Hivatalosan dolgozhattam, hiszen volt munkavállalási engedélyem. Össze is jöttem egy csajjal, akivel hirtelen elég közel kerültünk egymáshoz. Hihetetlen, de egy idő múlva oda is megkaptam a behívómat úgy, hogy talán még én sem tudtam az utca nevét, ahol laktam. Persze biztos a munkavállalás miatt találtak rám, ez ott már akkor ilyen jól működött. Akkor fogtam magam és Bettyvel visszajöttem New Yorkba és elmentem a hadkiegészítőre, ahol közölték, hogy holnap reggel nyolckor vonuljon be ide és ide. Vietnám miatt abban az időben nem sokat vacakoltak. Még aznap vonatra ültünk, mert az újságok tele voltak azzal, hogy a fiúk Kanadába menekülnek a behívók elől, gondoltam mi is megpróbáljuk. A határon persze leszállítottak mind a kettőnket, mármint Bettyt meg engem. Magyaráztam a kanadai határőrnek, hogy engem be akarnak vinni katonának, azért jönnék ide magukhoz. Végül is nem engedtek be, hanem átadtak egy civil faszinak, aki valami amcsi megbízott volt, nem tudom milyen státussal. Ő ott állt közel hozzánk, végighallgatta ahogy szidom amerikát a kanadainak, mindegy- kivitt minket a reptérre, ahol mondjuk azt, hogy eltévedtünk. Tehát feltett minket az első new yorki gépre, délután már ott is voltunk. Az ámokfutásnak az lett a vége, hogy végre döntöttem, megvettem a jegyet Budapestre és még aznap hazajöttem. Nem akartam Vietnámba menni, Brad barátom mesélt eleget róla, hogy tudjam, azt inkább jobb kihagyni.
Mi történt itthon?
Először is hazamentem édesanyámhoz egy bőrönd szennyessel, ez elég vicces volt. Úgy volt, hogy Betty is jön utánam, mert az komoly volt, de ezt most hagyjuk. Miskolcon voltam a szüleimnél és láttam, hogy a családdal nincs nagy baj, minden rendben van de hát ez volt a fő oka, hogy hazajöjjek, az aggodalom és a lelkiismeret furdalás. Megint láttam, hogy nem nagyon tetszik nekem itthon, és újra megfordult a fejemben: vissza kéne menni. A következő próbálkozásom a jugó határ felé történt, ott azonban sajnos elkaptak. Egészen Miskolcig hozott haza egy rendőr, utána néhány hétig ültem a fogdában, de végül is nem volt egyéb folyománya. Mikor kijöttem a sittről, dolgoztam egy fél évet valahol, aztán újra nekikezdtem a fősulinak Pesten másodikosként tudtam folytatni a kihagyás után. Ez 1972 őszén volt, és én a restaurátor szakon tanultam. Abban az időben kezdtek tudományos módszereket is bevetni e téren, ekkor kezdtük el tanulni a röntgen használatát, anyagvizsgálatot, satöbbi. Mondhatjuk, hogy érdekelt ez a szakma, miből mit lehet csinálni, de ekkor még sokat rajzoltam, akvarelleztem, persze itt nem tájképekre kell gondolni. 76-ban végeztem, és a rajzok amiket láttál, azok kb ebből az időből származnak. Folytattam ahol abbahagytam, de nem tudtam még mi lesz belőle; -kedvem volt csinálni. Közben 75-ben megszületett Dávid, úgyhogy az utolsó évet az egyetemen már családosan fejeztük be Évával.
Amikor végeztem a Nemzeti Galériában kezdtem dolgozni, ekkor került át a magyar anyag a Szépművészeti Múzeumból, ebből kellett egy nagy kiállítást csinálni. Vagy háromnegyed évet lehúztunk ezzel. Ekkor restauráltuk a kisszebeni Mettercia-oltárt, nagy munka volt. Főleg középkori anyagot csináltunk én kaptam egy nagy fatáblát, és amikor később ki lett állítva, a Louvre főrestaurátora ezt tartotta a legszebben megcsinált munkának. Ennek folyományaként lettem aztán nemsokára a Szépművészeti Múzeum főrestaurátora. Akkor ment Mojzer az MNG Régi Magyar Osztályáról át igazgatónak, és vitt engem magával. Öt év lett felkínálva a szerződésben, de végül is csak hat hónapot írtam alá és ennyi is lett belőle. Az elődöm is figyelmeztetett mi mindennel jár ez, egy ilyen státus. Először is ekkor már újra Miskolcon éltem a családommal, minden héten három nap pesten sok volt. Másodszor a rengeteg hivatali munka mellett itt sokkal kisebb volt a pénz, mint amit falrestaurálással lehetett akkor keresni.
Térjünk vissza a művészeti tevékenységedhez. Gondolom nem sok időd volt erre, ehhez képest elképesztő színvonalú műveid születtek ekkor.
Akkor kaptam Miskolcon egy nagyobb feladatot, a Miskolci Képtár anyagát kellett restaurálni. Az akkor már itt dolgozó Végvári Lajos bízott meg vele, de emellett legalább volt időm festeni is. Ráadásul felvetődött egy kiállítás lehetősége Miskolcon és ez eléggé inspirált. Nekem erre mindig szükségem van. Ha nem lett volna a kiállítás, akkor nem festem meg ezeket a képeket. Hogy voltak, vannak ezek a kihagyások, az szerintem nem számít semmit. Az ember nem fokozatosan csinál egyre jobb és jobb képeket, akármikor lehet jó képet csinálni. A kiállítás egyébként a miskolci szakmai körökben nem keltett különösebb visszhangot. Volt aki kis pollock-nak nevezett, gúnyolódva.
Ez azért furcsa, hiszen ahogy most látjuk, vagy ahogy én megláttam, mint valami régészeti leleteket a képeidet a falon, tényleg reveláció volt és abszolút kiemelkedő munkák a város művészeti termésében. Persze akár egyetemesen is, ha abszolúte nézzük.
Lehet. Azért páran értékelték ezeket a képeket. Ezek után következett pár évtized falkép restaurálás, nagyon jelentős munkákat kaptam, mint vezető restaurátor. Vizsollyal kezdődött, és aztán sok sok középkori freskóval folytatódott. Folyamatosan volt munkám és hát mondanom sem kell, hogy nem annyi pénzem, mintha festő lettem volna. Ekkor már volt családom, több gyerek otthon.
Ugorjunk időben. Volt egy rendszerváltás, pár évig képviselő voltál a városban, de honnan jött India? 1994-től párhuzamosan élsz Bombayben (Mumbai) és Miskolcon, ez azért elég szokatlan.
A dolog megint Amerikában kezdődik. Magánéleti ügyek miatt el akartam menni itthonról, kézenfekvőnek és eléggé messzinek tűnt megint az USA. Konkrét tervem az volt, hogy elmegyek a Yale Egyetemre és megpróbálok ott restaurátorként dolgozni. Ez nem is annyira terv volt, mint inkább egy próbálkozás, de nem vittem végig, a portfólió kiküldése után már nem erőltettem a dolgot. Mindenesetre újra meglátogattam a Cunnecticatben élő rokonaimat, de ekkor már nem a szülőket, hanem a gyerekeket, akikkel kb egykorú voltam. Az unokatestvérem, vitt el egy asramba, de elmondok egy jellemző momentumot ezzel kapcsolatban. Mikor megérkeztem hozzájuk, valamiért kimentem a kocsihoz, de a kulcs valahogy elveszett és nem tudtam kinyitni az autót, benne minden cuccom. Ahogy ott dühöngtem mérgemben, megszólalt Márta: ugyan hagyd, az csak egy kulcs! Szóval ez volt az alapállás.
Az asramot nehéz meghatározni, tulajdonképpen egy jógaközpont hivatalos nevén Siddha Joga Ashram, egy vallási közösség, óriási és gazdag intézmény, nagy épületek és nagy parkok, oktatási és filozófiai központ, satöbbi. Egy napra mentem oda, de három hétig maradtam. Minden asramot egy guru vezet és vannak papok is. Itt volt a guru mai, aki egy szép fiatal nő volt. Volt a hajnali ima, a guru gita, ami sötétben kezdődik és amikor vége van már kivilágosodott. Ez egy nagyon szép régi ének, kb másfél óra. Na és utána mindenki odajárul a guru elé, visz egy kis ajándékot neki, meghajol és megy tovább. Én mondtam a Mártának, hogy nekem nem fog menni ott hajolgatni, úgyhogy nem is mentem. Aztán két hét múlva már elmúlt ez a nehézség és én is sorbaálltam, és egy kis matyóbabát adtam oda. A guru soha nem szokta megnézni hogy mit kap, de ezt hosszan nézegette. Ezután következett az, amit már meséltem, hogy amikor már mentem el, akkor utánam szaladt egy ott segédkező lány, hogy a guru küldött nekem egy kék selyem kendőt. Persze mindenki nagyon irigykedett erre, hiszen ez nagyon nagyon ritka dolog, mint kiderült. Később olvastam az előző guru könyvében, hogy a legelső guru tanítványa volt a Muktananda, aki leírja, hogy még tanítványként, egy kék sálat kapott a gurujától; és erről ír négy oldalon keresztül, hogy nem is látott a boldogságtól.
Szóval ha még maradsz egy kicsit, nem beszélgetnék itt veled mert már te lennél ott a guru.
Történt egy másik érdekes esemény is: a Gurumai tartott egy előadást, de olyan sokan voltak, hogy a templomban már nem volt hely, így mi egy másik teremben ültünk le meghallgatni és nézni a kivetítőn. Ez a terem is tömve volt, vagy két ezren lehettünk, csak a sarokban tudtunk leülni valahol. Már majdnem elkezdődött a beszéd, amikor legnagyobb meglepetésünkre látjuk, hogy jön felénk egy pap, aki odaérve közölte, hogy menjünk vele, tud nekünk helyet adni a templomban is. Nem tudom hogy hogy találtak ott ránk, és miért. Átmentünk vele, leültettek és ezután következett, egy fantasztikus, konkrét meditációs élmény, életemben az első ilyen.
Egy folyón mentem fölfelé, fújt a szél, a partonemberek beszélgettek, aztán megérkeztem egy helyre, de nem a földön álltam, hanem valahol a magasban lebegtem körülöttem és fölöttem felhők volta. Amikor a felhők elmentek, megláttam lent egy tenyérnyi nagyságú fénylő valamit. Közelebb lebegtem hozzá, hogy megnézzem –mint egy borsó, olyan nagyságú kis fénygömbökből állt össze, ezen volt egy zöld színű, teljesen szabályos formájú, tojás alakú kő. A kőben fekete erezetek, és az egész lassan forgott előre. Sokáig néztem ahogy forog, de jött egy felhő, sötét lett, eltakarta és vége is lett a meditációnak. Az egész inkább tűnt valóságnak, mint álomnak. Nem tudom az egész meddig tartott, talán vagy 20 percig.
De visszatérve, hogy jutottam Indiába: ez a rokonom, a Márta, akinél az USA-ban voltam, felhívott, hogy megy Indiába az „anyaasramba”, menjek ki és legyek ott egy darabig. Egy hét múlva elrepültem, az tényleg egy fantasztikus hely volt. Hatalmas park, pálmaliget, gyönyörű épületek. Viszonylag kevés indiai volt itt, annál több amerikai. Kb. másfél hónapot töltöttem ott el ebben az asramban, aztán a következő évben megint ennyit.
Hajtott téged valami Indiába, valami lelki vágy, vagy az egzotikum? Miért mentél újra vissza?
Nem is tudom, különösebben nem érdeket India, nem olvastam utikönyveket, máig, 12 év után is alig voltam híresebb helyeken, persze később nem is nagyon volt már időm. Az történt ugyanis, hogy a második alaklommal kitudódott valahogy, hogy én Magyarországon egy híres restaurátor vagyok. Volt ott vagy 30 faszobor, mindenféle, és ezek elég rossz állapotban voltak. Ezeket kellett egy kisebb csoportot vezetve restaurálni, helyrehozni őket. Emlékszem, a második alkalomkor ott volt Antonioni, a filmrendező, akkor már tolószékben járt az előadásokra és a közös imákra. Valamelyik híres filmszínésznő tolta mindig a kocsit –már nem emlékszem a nevére- és mindig vitt a Gurumai-nak egy szál virágot, amikor az előadás végén mindenki elé járult és meghajolt.
És hogy kezdtél restaurátorként dolgozni Indiában?
Amikor javítottuk ezeket a festett szobrokat, odajött hozzám egy pali és mondta, hogy neki van egy galériája Bombayban, de kicsit foglalkoznak restaurálással is, nem akarnék-e vele dolgozni. Felajánlotta, hogy ha jövök jövőre megint Indiába, akkor már ne az asramba jöjjek, hanem menjek egyenesen hozzá, csináljunk egy közös műhelyet. Így is történt, legközelebb már nála töltöttem vagy másfél hónapot, de nem sok képet tudtam restaurálni, nem vittem ki elég anyagot, ilyesmi, és ott nem mindenhez lehetett hozzájutni amire szükség lett volna. Ő egy parszi volt, magyarul egy perzsa, vele máig jó barátságban vagyunk Keku Gandhinak hívják. A parszik meglehetős zártságban élnek, nem asszimilálódtak, megtartották szokásaikat és vallásukat. Ennek ebből a szempontból csak annyi a jelentősége, hogy később jöttek a parszi barátok, ismerősök és így jutottunk egyre több megrendeléshez és munkához. Végül is a műhelyet egy gazdag családból származó lánnyal hoztuk létre, ő Kanadában tanult művészettörténetet és némi művészeti alapképzést kapott Firenzében.
Milyen képeket kell ott restaurálni?
Kilencven százalékban kortárs, modern képeket. Régi képek általában nincsenek is, de tudni kell, hogy Indiában a magas páratartalom és gyakran a légkondicionálás miatt is nagyon hamar tönkremennek a festmények, láttam, hogy a nagy bankok jelentős kortárs gyűjteményei katasztrófális állapotban vannak. Ennek persze oka az is, hogy gyakran nem jól használják a festőszereket, rosszul keverik a különböző anyagokat, satöbbi. Tehát teljesen más munka várt ott, mint itthon, ahol főleg középkori freskók helyreállítását vezettem. 94 óta vagyok kint az év nagy részében, azóta elég jó a rálátásom a kortárs indiai művészetre, hiszen a legnagyobb művészek munkáit javítom folyamatosan. Az indiai kortárs művészet nemcsak hogy nagyon jó, de a világ műkereskedelmében egyre nagyobb szerepet játszik. Az árak a több millió dolláros csúcsok mellett jellemzően több százezer dollár körül mozognak, persze itt a jelentős művészekre gondolok. Ami meglepett először ott, hogy rengeteg kortárs galéria van Bombayban, és minden gazdag ház fala ki van tapétázva jó kortárs képekkel. A gyűjtést és a vásárlást ott főleg a feleségek intézik, nem úgy mint itthon. A társasági életben a művészet az abszolút központi téma. Igaz ugyan, hogy létezik, létezett egy úgynevezett bombayi iskola, amit 1934-ben alapított nyolc festő, és ez a nyolc ember mind világhírű lett, ez nyilván sokat számított.
Tudjuk, hogy majd három évtizedig gyakorlatilag nem festettél „saját” képeket. Mikor kezdtél el újra festeni, mi adott ehhez lökést?
Édesapám halála után, az ő műtermében kezdtem újra festeni. Egy nagy sorozatot készítettem, ami tulajdonképpen máig tart, több mint száz képet, fejeket festettem. Ebből lett aztán egy kiállítás a Miskolci Egyetemen, ezt Máger Ági szervezte, aztán kint Bombayban is állítottam ki belőlük, nagy sikerrel. Szép sajtója volt az ottani angol nyelvű lapokban és az első napokban eladtuk majd az összes képet. Aztán jött a MissionArt kiállítása tavaly ősszel a régi képeimből meg ugye most majd a korai rajzokból, akvarellekből. Február közepén nyílik Újdelhiben a Magyar Házban egy kiállításom, ezt is nagyon kíváncsian várom. Amióta hazajöttem, sokat festek, van inspiráció, van cél, vannak képek a fejemben. Furcsa, de jó érzés most így visszaállítani a tudatom, hogy újra festő vagyok.
